„Minden meccset ünnepnapként élek meg” – interjú Kovács László kézilabdázóval

Kalandos utat járt be a sportban Kovács László, az OPUS Tigáz Hajdúszoboszló kézilabdázója. A kezdetekkor a labdarúgásban próbálta ki magát, de hamar rájött, a kézilabdához húz a szíve. Olyannyira, hogy azóta több csapatban is megfordult már. Szerepet kapott a Hajdúböszörményi TE-ben, a DSC Sport Iskolában, a Veszprém Handball Academy-n (ezzel párhuzamosan kettős játékengedéllyel Nemesvámos csapatában is szerepelt), sőt az osztrák másodosztályban is, Tulln an der Dunao városában. Jelenlegi együttesével megnyerték az NBII.-es bajnokság alapszakaszát, de a korábbi eredményeiről is mesélt a BiztoSportnak.

Mely eddig elért eredményeidre vagy a legbüszkébb?

Veszprémi éveim alatt iszonyat mennyiségű edzésben volt részem a csapattal. Meg is lett az eredménye: második helyezést értünk el a serdülő, majd az ifjúsági korosztályos bajnokságban. Arra is büszkén gondolok vissza, amikor Nemesvámossal megnyertük az NBII.-es bajnokságot.

Milyen célt tűztél ki magad elé akkor, amikor elkezdtél kézilabdázni?

Mindig is az volt a célom, hogy a lehető legmagasabb szinten, alázattal tudjam űzni ezt a szép sportot. A csapatunk jelenlegi célja pedig, hogy a rájátszást követően érmet szerezzünk, lehetőleg minél fényesebbet.

Szerinted mi kell ahhoz, hogy egy csapat a maximumot ki tudja hozni magából, ezáltal érmet szerezzen, vagy például bajnokságot nyerjen?

Vallom azt, hogy egy igazán jó csapat a pályán kívül is csapatot alkot. Kis túlzással fogalmazva ismerjük egymás gondolatát és rezdüléseit. Ehhez minőségi időt kell együtt tölteni és megismerni a másikat. Fontos a segítőkészség, sértődésnek, orrolásnak vagy veszekedésnek azonban nincs helye egy ilyen közösségben.

Mit jelentene számodra egy bajnoki cím?

Nagyon nagy öröm lenne egy új régióban a dobogó felső fokára állni, az egész éves kemény munka gyümölcsét jelentené számomra. A csapatban sokan közülünk még nem dicsekedhetnek NBII.-es bajnoki aranyéremmel, így – egymást segítve – jó lenne ezt is kipipálni. Egyénileg nézve pedig szeretnék hozzájárulni Hajdúszoboszló hírnevének öregbítéséhez is!

Minek köszönhetően válik szerinted valaki tehetséges sportolóvá?

Röviden tömören, amiben én hiszek: Isten, jó szakember(ek), alázat, szorgalom, illetve rengeteg kitartás.

Bizonyára motivációra is szükség van. Te hogyan motiválod magad a mérkőzések előtt?

Minden meccset ünnepnapként próbálok megélni: szeretek kilépni a pályára a nézők elé, szeretem azt az atmoszférát, az extázist, a katartikus hangulatot egy-egy kiélezett küzdelem során. Voltaképp ezekért a pillanatokért is kézilabdázunk.

Mi az oka annak, hogy a kézilabdát választottad sportágadnak?

Óvodás koromban a focival kezdtem, de hamar rájöttem, hogy nem ez az én utam. Második osztályos koromban volt lehetőségem kipróbálni a szivacskézilabdát, és egy pillanat alatt eldőlt bennem, hogy ez az én sportom, nagyon megszerettem. Anyukám, apukám is űzte ezt a sportot.

Gyermekkorod óta több magyarországi csapat mezét is magadra ölthetted, de az osztrák kézilabda világába is bepillantást nyerhettél. Milyen különbségeket tapasztaltál az ottani és a hazai atmoszféra között? Mit adott neked ez a kitekintő?

Nagyon minimális időt töltöttem kint, nem egészen fél évet. Meg kellett szoknom az ottani nyelvet, de ettől is a szép a csapatsport, hogy – a nyelvi különbségek ellenére – egy olyan új közösség fogadott, ahol mindenben segítettek a csapattársak. Természetesen rengeteg önállóságot, illetve néminemű nyelvismeretet is adott ez a kicsinyke idő. Az osztrák kézilabdáról azt mondanám, kicsit „ütősebb”. Az ottani meccsek minimálisan durvábbak voltak, de nem emelnék ki túl nagyon különbséget a hazai és a határon túli kézis légkörrel kapcsolatban.