A labdarúgás előtt a dzsúdóban próbáltad ki magad, de ez a sportág nem nyerte el annyira a tetszésed. Miért húzott jobban a szíved már akkor is a focihoz? Milyen különbségeket tapasztaltál a két sportág között?

Ha röviden kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, a dzsúdó és a labdarúgás szinte mindenben más, de ez nem lenne teljesen igaz. Mindkét sportágban alap az odaadás, a kitartás, az edzők és az ellenfelek tisztelete. Míg a dzsúdóban egyedül nézel szembe az ellenfeleddel, addig a fociban támaszkodhatsz a csapattársaidra is. Engem ebben a sportágban ez fogott meg igazán, hogy nem vagy egyedül, mindig van valaki, aki kisegít. Van a dzsúdósók között egy vicces mondás, ami így szól: „Ha a dzsúdó egyszerű lenne, akkor hívnák focinak.” Most már tudom, hogy ez nagyon, de nagyon nincs így!

A labdarúgás miatt hamar el kellett költöznöd otthonról. Hogyan hatott rád ez a jelentős változás?

A költözést inkább a szüleim szenvedték meg, én várakozással tekintettem a kihívásokra. Az, hogy a szüleimtől távol voltam, nagyfokú önállóságra nevelt. Újdonság volt, hogy már nyolcadikosként szinte mindent magamnak kellett elintéznem, és egyedül kellett tanulnom is, de szerintem jól vettem az akadályokat. Nem segített, hogy a Covid19-járvány is közbejött, a bajnokság is csak döcögve haladt, de átvészeltük ezt is.

Tíz éves voltál, amikor tehetségedre Tóth János felfigyelt egy Bozsik-tornán. Milyen érzés volt ajánlatot kapni a PMFC-től?

Először meglepődtem – ahogy a szüleim is –, de természetesen örültem neki nagyon. Fűtött a bizonyítási vágy, egy percet sem gondolkodtam azon, hogy megpróbálom. Ki ne szeretett volna baranyaiként a PMFC-ben focizni?

Mit gondolsz, mivel tűntél ki a többi játékos közül, ami miatt felfigyelt rád Tóth János?

Hogy mivel tűntem ki? Ezt tőle kellene megkérdezni! Talán a védéseimmel, ami képzetlen kapusként még csak ösztönös volt, semmi tanult technika nem volt benne.

Mit jelent számodra az, hogy az egyik legnevesebb hazai csapatnak, a Fradinak is tagja lehettél?

Erre nincs is szó! Mindent jelentett számomra, hiszen minden fiatal e patinás csapat tagja szeretne lenni. Nekem megadatott, nem tudom elégszer megköszönni!

Milyen érzés, hogy a híres és neves Fradi mellett a nemzeti keretben is szerepeltél?

Természetesen felemelő érzés, de para is egyben, hiszen kapusként te vagy az utolsó bástya, és ha hibázol, akkor azt egy nemzet csapata sínyli meg. S hogy mit adott nekem az, hogy válogatott kerettag lehettem? Sokáig lehetne sorolni, de most csak a legfontosabbat említem: életre szóló ismeretségeket és barátságokat.

Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy valaki meghívót kapjon az utánpótlás válogatottba?

Folyamatos magas szintű munka kell hozzá, no meg az, hogy amikor a válogatott megfigyelője a klubodnál tartózkodik, jól menjen a játék, és a meccseken is jól játssz, hiszen ma már minden visszanézhető. Az is kell hozzá, hogy például a válogatott szövetségi edzője és a kapusedző olyan kvalitású játékost keressenek, mint amilyen te vagy. Ha nem vagy olyan karakter, nem kerülsz be. Ezekből látszik, hogy az, hogy válogatott játékos leszel-e, sok összetevős. Éppen ezért nehéz bekerülni, viszont annál könnyebb kikerülni onnan.

Milyen terveket szeretnél elérni a – most már hivatásodnak mondható – labdarúgásban?

Most a legfontosabb az, hogy a klubomban, a Győri ETO-ban alapember legyek, és minél többször edzhessek a felnőtt csapattal – hiszen ez szolgálja legjobban a fejlődésemet –, valamint azt, hogy a lehető leghamarabb beintegrálódhassak a felnőtt fociba.

Ezeknek a céloknak a megvalósításához ki az, aki példaként szolgál számodra?

Talán a Manchester City kapusát, Ederson Moraest tudnám említeni példaképemként. Számomra nagyon szimpatikus karakter, tipikus irányító alkat, olyan, amilyen én is szeretnék lenni.

További, ügyfeleinkkel készített interjúinkat itt találod.

Ha érdekel a sportbiztosítás, kérjük, kérj konzultációt az oldalon és meg tudjuk beszélni a részleteket!